1. Besorolása a hangszerek közé

A cimbalom a chordofon, azaz húros hangszerek családjába tartozik, ezen belül pedig a citerafélék közé. Erre a hangszercsaládra jellemző, hogy a húrok egy általában doboz formájú rezonáló test fölé vannak kifeszítve. Gyakran az egyes húrokat a rögzítési pontokon kívül húrlábakkal két vagy több részre osztják. Az egy hangot adó húrok száma egytől hatig terjedhet (húrkórusok). A húrokat pengetik (pszaltérium, citera) vagy verőkkel ütve szólaltatják meg.

2. Eredete, története

Nehéz dolog a cimbalom eredetére vonatkozólag egyértelmű választ kapnunk. Szinte a világ minden táján használtak vagy használnak cimbalom-szerű hangszereket. Mégis, a fellelhető források alapján azt kell elfogadnunk, hogy a cimbalom-szerű hangszerek ázsiai eredetűek (kin - kinai, quanun - arab, szantur - perzsa) és a különböző népek vándorlásaival kerültek Európába a 7. és a 12. század között. A késő középkorban kezdett e verőkkel ütött változat tért hódítani. Az 1600-as években már inkább csak népzenei hangszerként használták, míg azután az 1700-as évek hoztak rövid fellendülést történetében - Van der Meer szerint a pásztor divat hatására emelkedett ki a népi hangszerek közül. Ebben az időszakban a cimbalom közkedvelt szalonhangszerré vált, szonáták és még versenyművek is íródtak rá. (Főleg itáliai források maradtak fenn: kották, hangszerek.) Hangszerünk történetének fontos alakja e korból Pantaleon Hebenstreit (1667-1750). Ő volt a cimbalom első megújítója. Sokat utazott saját maga építette hangszerével, koncerteket adott. Találkozott Kuhnauval, Telemannal, W. F. Bachhal, talán Johann Sebastiannal is. Kuhnau leírása szerint (levél Matthesonnak) preludiumokat, fantáziákat, fúgákat játszott. Még néhány adat erről a korszakról: Vivaldi használta Giustino c. operájában, Gluck Le cadi dupe c. operájában, 18. századi olasz zeneszerzők - Carlo Monza, Paulo Saulini, Niccolo Jommelli - szonátákat, concertot írtak rá, Leopold Mozart, aki népi hangszerként ismerte, Die Bauernhochzeit alcímű szimfóniájában szerepeltette.

A fortepiano fejlődése és elterjedése kiszorította a cimbalmot a komolyzene világából. A hárfa kivételével a többi pengetős hangszer is erre a sorsra jutott. Műkedvelők hangszerévé váltak és a népzenében továbbra is népszerűek maradtak. A cimbalom rokonai ma is ezekben a funkciójukban ismertek: a hackbrett az alpesi országokban, a dulcimer Angliában, a tsimbls a klezmer zenében, a kiscimbalom a román, délszláv, ukrán, fehérorosz népzenében. A hangszer újabb fejlődése a 19. század végén, Magyarországon figyelhető meg.

3. Magyarországi történet

A cimbalom elnevezéssel (a görög kymbalum - üreg változata) először a Bécsi Kodexben (15. sz.) találkozunk. Egy 16. sz.-ból származó írásban így olvashatunk róla: "Lantos, hegedűs, cimbalmos hárfás vernek táncnótákat..." Amikor a törökök 1514-ben elfoglalták Budát, ez a királyi udvar zenei életének megszűnését jelentette. A három részre szakadt Magyarország nyugati része a bécsi udvar zenéjének hatása alá került. Az önállóvá lett Erdélyi Fejedelemség viszont Gyulafehérváron alakította ki fejedelmi udvarát és zenei központját. János Zsigmond fejedelemről azt írja egy korabeli történetíró, Johannes Michael Brutus, hogy a zenében olyan jártas volt, hogy orgona és pszaltériumjátékban a legkiválóbbakkal versenyezhetett.

A királyi Magyarországon a főúri családok (Batthyány, Nádasdy, Esterházy, Rákóczi, Thurzó, Thököly) kastélyaiban élénk zenei életet találunk a 16-17. században. Amint levelekből, számadáskönyvekből és egyéb dokumentumokból kiderül, a főurak zenészei között a cimbalmos is megtalálható. Comenius latin-magyar, kétnyelvű kiadású írása, az Orbis sensualium pictus (Brassó, 1675) 2. kötetében számba veszi és csoportosítja a hangszereket. Mivel a felsorolás nem teljes, arra következtetnek, hogy csak a Magyarországon használatban lévők szerepelnek itt. Az osztályozásban a cimbalmot is megtaláljuk.

Szórakoztató zenével, különösen tánczenével a társadalom minden rétegében találkozhatunk. Muzsikáltak a kézfogók, menyegzők, keresztelők alkalmával, lakomákon, vendégfogadásokon stb. A vonós hangszerek, lantok, hárfák, sípok mellett a cimbalom is szereplője ezeknek a zenéléseknek. Zrínyi György szerint (16. sz.) elterjedt volt a miséken az ének cimbalommal való kisérése. Pozsonyban, 1657 táján az evangélikusok fő istentiszteletein sokféle hangszert használtak, a felsorolásban a cimbalom is szerepel. Szépirodalmi leírásokban olvashatjuk, hogy a cimbalmot hegedűvel, virginállal, dudával társították.

Az 1800-as évek cigányzenekarainak hangszerei nem voltak egységesek, hiszen készítői között találunk muzsikusokat, asztalosokat, parasztokat. Hangolásuk diatonikus, asztalra helyezve, vagy ölben tartva játszottak rajta. A század második felétől viszonylag nagyobb hangszerek maradtak ránk, hangterjedelmük általában három oktáv, G-g2-ig.

Döntő fordulat a hangszer történetében Schunda Vencel József budapesti hangszergyáros hangszerújító kezdeményezései az 1870-es években. Schunda a húrlábak jobb elrendezésével és beosztásával megnövelte a cimbalom hangterjedelmét, pedállal látta el, amellyel szabályozni lehet a hangok összezúgását, egységes hangszínt próbált kialakítani és nem utolsó sorban tetszetősebb formája lett a hangszernek. Az általa gyártott, újjáalakított cimbalomnak az 1873. évi bécsi világkiállításon komoly sikere volt. Az akkor még csak 28 éves Schunda ugyanis kiváló üzleti érzékkel három cigányzenészt alkalmazott, akik a kiállítás egész ideje alatt szinte folyamatosan bemutatót tartottak. Zichy József kereskedelmi és Andrássy Gyula külügyminiszter is felkarolta a cimbalom népszerűsítését, közbenjárásuknak köszönhetően a legmagasabb udvari körök is megtisztelték látogatásukkal a magyar hangszeripart bemutató pavilont. A következő években tovább tökéletesítette a hangszert és részt vett vele a jelentősebb hazai iparkiállításokon és világkiállításokon is (Párizs, 1878, 1900). Schundának gondja volt arra is, hogy az általa felkarolt hangszernek irodalma is legyen. Megnyerte a hangszer számára Allaga Gézát (1848-1913), aki négyrészes cimbalomiskolát állított össze. Az első rész az elemi tudnivalókat tartalmazza, mint hangbeosztás, hangolási eljárás, skálák és akkordok és ehhez kapcsolódó egyszerűbb gyakorlatok és átiratok. A második részben különböző játékmódú etűdök, operarészletek és népdalok vannak. A harmadik rész hét eredeti nagy etűd, valamint nehezebb átiratok népszerű zeneművekből, az utolsó rész hasonlóan koncertetűdök és átiratok. Az először 1904-ben kiadott iskola még további kiadásokat ért meg, több mint 10 000 példány fogyott el belőle és megjelent francia angol és német nyelven is. Allaga Géza szerkesztésében és Schunda kiadásában folyóirat is jelent meg "Czimbalom családi körben" címmel. A 14 évfolyam 28 füzete a zeneirodalom jeles darabjainak cimbalomátiratait tartalmazta Mozarttól a kortárs magyar és külföldi zeneszerzőkig, valamint megtalálhatók voltak bennük az akkor divatos műdalok és táncdalok. Schunda munkálkodásának volt köszönhető, hogy a Nemzeti Zenedében 1890-től volt cimbalom tanszék Allaga Géza vezetésével, majd 1897-től a Zeneakadémián is Kun László irányításával. Hangversennyel egybekötött ünnepséget rendezett a Schunda cég az ezredik cimbalom eladása alkalmából 1884-ben, a Vigadóban, az eseményen Liszt Ferenc is részt vett. Liszt, mint minden értékes magyar kezdeményezést, a Schunda-féle cimbalmot is pártfogolta és meleg szavakkal üdvözölte a feltalálót: "Ön a cimbalommal szemben azt az epochalis érdemet vívta ki, mint Erard a hárfával. Mind a ketten két ősi hangszert ragadtak ki az ezer éves pongyolaságból, és megadták neki a szalon-, hangverseny-, és zenekari képességet. A magyar nemzet és a magyar zeneirodalom örök hálára van ön iránt kötelezve: üdvözlöm önt a magyar zeneművészet nevében." Liszt házikoncertjein találkozott a cimbalommal Saint-Saens, Rubinstein és Wieniawski is. A Liszt-kompozíciókban is feltűnik a cimbalom, például a Vihar-induló zenekari változatában, de képzett cimbalomjátékos hiányában inkább csak idézni meri a cimbalom lehetőségeit a zongorára írt magyar rapszódiáiban a "quasi zimbalo" utasítással.

Érdekességek még: A legelső zeneszerző Erkel Ferenc volt, aki szimfonikus zenekarban cimbalmot használt (Bánk bán, 1861). A szólamot a fia, Erkel Sándor játszotta, aki ekkor ütőhangszeres volt az Opera zenekarában. Erkel később még használta a cimbalmot a Dózsa Györgyben (1867) és a Névtelen hősökben (1880). Erkel után Mosonyi Mihály volt a második, akinek a hangszerelésében cimbalmot találunk (Szép Ilonka, 1861). Az első kamaramű (tárogató-cimbalom duó) a még zeneakadémista Weiner Leó Magyar ábránd c. darabja 1905-ből, melyet a Schunda által kiírt pályázatra komponált.

Fejlődésében a cimbalom a következő fordulatot egy előadóművésznek köszönheti, a zseniális Rácz Aladárnak (1886-1958). Rácz egy kis magyarországi faluban, Jászapátin született, apja muzsikus cigány volt, aki írni-olvasni sem tudott. Aladár sem ismerte a kottát, hallás után tanulta a dallamokat apjától. Az iskolából hamar kimaradt, mert már negyedikes korában apja zenekarában muzsikált. Néhány év múlva a zenekar pesti szerződést kapott, azután Aladár 1910-ben már Párizsban játszik különböző zenekarokkal, 1913-ban Kairóban hallotta őt Saint-Saens is játszani. 1914-től Genfben találjuk, itt egy bárban muzsikált. Elkezdett alaposabban franciául tanulni és rájött, hogy magyar nyelvbéli hiányosságait is pótolnia kell. Feltörő tudásszomját próbálja kielégíteni a vásárolt francia iskoláskönyvekkel. Kémiát olvas, földrajzkönyveket, irodalomtörténetet.

1915-ben halotta őt a bárban játszani Ansermet és Stravinsky. Stravinsky így emlékszik vissza: "Egy genfi étteremben ekkoriban egy kis vonószenekar játszott, s a hangszerek között volt egy cimbalom is, melyen egy magyar művész, Rácz Aladár játszott, akiből azóta igen megbecsült művész lett. Beleszerettem a cimbalomba, nagyon tetszett egyszerű és telt szonoritása s a muzsikus közvetlen kapcsolata a húrokkal. de még a hangszer trapéz alakja is." Stravinsky vásárolt magának egy cimbalmot, megtanult valamelyest játszani is rajta és nemsokára műveiben is használja a hangszert: Renard (1915-16), Rag-Time (1918), Le Noces (1914-23).

Rácz Aladárra is nagy hatással volt a találkozás, beásta magát az európai zeneirodalomba, kísérletezni kezdett, hogy mi mindent lehet cimbalmon játszani. Bach, Scarlatti, Couperin, Lully, Rameau darabokat próbálgatott a cimbalmon, miközben filozófiát, társadalomtudományt, zenetudományt olvas. Első nyilvános hangversenyét 1926-ban adta Lausanne-ban, és innentől kezdve rendszeressé vált a koncertezés. 1929-ben játszotta először Kodály Háry János szvitjének cimbalomszólamát, és ennek kapcsán ismerkedett meg Kodállyal. Később a Bartók-házaspárral is meleg kapcsolatba került (1934).

1938-ban mutatja be az első magyar kompozíciót, amit neki írtak, Kósa György Divertimentóját. Ez évben nevezik ki a budapesti Zeneakadémia tanárává. Nagy reményekkel tekintett a tanításra, hogy végre továbbadhatja mindazt, amit felépített, de csalódnia kellett. Nem volt művészetre fogékony hallgatója, növendékei csak a vendéglői vagy műkedvelő cimbalmozásra készültek. Végre az 1947 és 49-es években lettek olyan tanítványai, akik művészetét megértették, folytatni és továbbfejleszteni majd továbbadni tudták: Gerencsér Ferenc, Szalai József, Tóth Elek. Ekkor született meg tulajdonképpen az a magyar cimbalomiskola, melynek mai cimbalmosainkat és a rengeteg kortárs kompozíciót köszönhetjük.

Közben vissza kell térnünk a cimbalom fejlődéséhez is, ami nem állt meg Schunda Vencel József újításainál. Most már, hogy a cimbalom szólóhangszerré vált, még jobban megnőttek az igények a hangzással, hangtompítással és a jó és tartós hangolással szemben. A cimbalom másik újítója a Bohák műhely, id. Bohák Lajos és fia ifj. Bohák Lajos. Továbbfejlesztették a hangtompítást, az oldalnyílásos rezonánstető bevezetésével teltebb hangzást értek el. A mai cimbalmok is Bohák mintára készülnek. Rácz Aladár és fent említett tanítványai, kiváltképp Gerencsér Ferenc is rengeteg ötlettel járultak hozzá a cimbalom tökéletesítéséhez. Rácz Aladár újfajta verőtartást és ehhez illő új formájú verőt talált ki. ". én megszüntettem a vájatot, és majdnem ugyanúgy tartom a verőket, mint a xilophon művész." Ezáltal a verők a kar szerves folytatásává válnak, megnő az ütés ereje és a megszólaltatás fölötti ellenőrzés lehetősége. Egy differenciáltabb és ugyanakkor kiegyenlítettebb hangzás az eredmény. A verők fejének borítására is nagyobb gondot fordított, kísérletezett, hogy a különböző anyagokkal milyen hangzás érhető el. Gerencsér Ferenc fejlesztette tovább ezt az új verőtípust.

Gerencsér Ferenc (1923-1989) művészi oklevelét 1954-ben kapta. Diplomahangversenyének köszönhetően Fricsay Ferenc 1961-ben meghívta őt Párizsba, ahol koncertjén Bach szólóműveket is játszott. Szalai Józseffel már 1960-ban cimbalomduót alapítottak, és rengeteg koncertet adtak Európa-szerte. Hanglemezeik jelentek meg Párizsban, New Yorkban (a Bartók Records-nál) és itthon. Otthonuk zarándokhely volt. Itthoni és külföldi zeneszerzők, zenerajongók, köztük sok neves képzőművész 20-30 fős csoportokban jártak hozzájuk házimuzsikálást hallgatni. Több magyar zeneszerző itt szeretett bele a cimbalomba, és írt számukra műveket (Szokolay Sándor, Kurtág György, Patachich Iván, Huzella Elek, Sugár Rezső, Arányi Aschner György). Gerencsér Ferenc 1954-től tanított Bartók Béla Konzervatóriumban, majd 1964-től haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán.

(Vékony Ildikó)